100 kérdés TAG: 51 – 60

A kérdések felén már túl vagyunk, lassan ez a TAG is végéhez ér. Lássuk a következő tíz kérdést!

Soha! Nem vagyok az a típus, aki magának akar ártani, ha rosszul érzi magát a bőrében, vagy nagyon rossz passzban van. 

A buta és rosszindulatú emberekkel nagyon nem tudok mit kezdeni. Nem állítom, hogy kiborítanak, de ők azok, akikkel nem tudok szót érteni és vita esetén is csak felidegesítenek, mert egyszerűen nem lehet velük értelmesen szót váltani. 

Az apai nagymamámat még gyerekkoromban vesztettem el, róla sajnos csak halovány emlékeim vannak: rám hagyott egy nyakláncot, ami tisztán él az emlékeimben, hogy láttam rajta. Jóval később, már tinédzser koromban vesztettem el az anyai nagypapám és az apai nagybátyám: ekkor már jobban felfogtam a halál tényét és emiatt sokkal inkább átéreztem az elvesztésük jelentőségét. Emellett még egy rokonomat elvesztettem, azt hiszem az ő elvesztése ért a legtragikusabban, mert fiatalon vesztettük el nehezen feldolgozható ok miatt. Sokszor eszembe jut, hogy milyen lenne most, idősebb felnőttként. 

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, hogy ugyan egy hozzánk közel álló ember elvesztése mindig nehéz, de még nehezebb, ha egy fiatal hozzátartozónkat veszítjük el, akire még szerelem, család, gyerekek, unokák vártak volna.

Hű, ez nehéz, mert jelenlegi céljaim kicsit túlmutatnak ezen a 2 éves időkorláton, így inkább a 5 éves célokat említeném, amelyek élethelyzetemből és életkoromból adódóan eléggé általánosak: a munkahelyemen jól érzem magam, bízom benne, hogy ez hosszabb távon is így marad, viszont szeretnék újabb, kihívásokban gazdagabb feladatokat kapni (ez körvonalazódni látszik). 5 éven belülre tervezzük, hogy gyarapítjuk a családunkat az Emberemmel, de erre még nincs konkrét időpont, ehhez még néhány jelenlegi feladatunkat be kell fejeznünk. Emellett szeretnék később egy kertes családi házat, melyben tágasabban elférünk, mint jelenleg.

Nem. Azt gondolom, hogy mint minden más területen, az emberi kapcsolatok terén is fontos a bizalom és a kölcsönösség. Szívesen igénybe veszem egy ember segítségét, ha arra van szükségem, de mindig éreztetem vele, hogy ez a segítőkészség kölcsönös, részemről is számíthat a támogatásra és ez így is van.

Nem, próbálok jó lenni.

Édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatom, apuval már kevésbé, vele nagyon nehezen értek szót sajnos. 

Jelenleg nem járok iskolába, de anno nagyon szerettem. Élveztem az általános iskolát, a gimnáziumot is, bár a végén már nagyon vártam az egyetem nyújtotta szabadságot. Az elmúlt években mindig jártam valamilyen iskolába, így elmondhatom, hogy szeretek tanulni, képezni magam. Kissé furcsa is most, hogy épp nincs ilyen jellegű feladatom, de csupán azért, mert még nem találtam ki, mit szeretnék tanulni. 

Nem az én világom. Számomra fontos, hogy egy kapcsolat nyújtsa azt a bizonyosságot, hogy csak mi ketten vagyunk egymásnak, a párom számára én vagyok a Nő és nem kell osztoznom rajta senki mással (legalábbis ilyen téren nem). Emiatt el nem tudnám képzelni, hogy működne egy nyitott kapcsolat nálam.

Időnként elgondolkodom, hogy milyen nyelvet szeretnék még elsajátítani, és persze számos ötlet felmerül bennem. Abból, amennyit hallottam belőle, nagyon érdekelne a latin nyelv, mivel a tudomány (orvoslás, jog) alapja ez a nyelv. Az élő nyelvek közül pedig az orosz, a francia és az olasz érdekelne, de hogy melyik lesz az, amelyiket később valóban elkezdem majd tanulni, nem tudom. Mindemellett a fő célom jelenleg, hogy a német nyelvtudásom fejlesszem. Amióta a jelenlegi munkahelyemen dolgozom, sokat fejlődtem e téren. Mivel korábban ezt a nyelvet nem használtam, eleinte kissé döcögős volt a kommunikáció, de ma már egyre magabiztosabb vagyok, egyre kevesebb angol szót keverek a beszédembe. Bár néha utólag ismerem fel, hogy egy-egy szót nem jól használtam vagy épp nyelvtani hibát ejtettem, a lényeg, hogy meg tudom értetni magam a főnökeimmel.

Ti mit válaszolnátok a fenti kérdésekre?